Miért kezdett el hirtelen zavarni a mosolyom?
Miért kezdett el hirtelen zavarni a mosolyom?
Láthatatlan fogszabályozás 35 felett
Páciensnapló, 1. rész
Ez a naplósorozat több, felnőttkori fogszabályozáson gondolkodó nő tipikus élethelyzete alapján készült.
Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor először kezdett igazán zavarni a mosolyom.
Nem a tükör előtt történt. Nem egy fogorvosi vizsgálaton. És senki nem tett rá megjegyzést.
Egy prezentációmat néztem vissza a laptopomon.
A cégnél néhány héttel korábban videóra vettünk egy szakmai előadást. A prezentáció jól sikerült, magabiztosan beszéltem, a ruhám is rendben volt, és még a hajam sem kezdett önálló életet élni a reflektorok alatt. Ritka, ünnepi pillanat.
Mégsem tudtam igazán a mondanivalómra figyelni.
Csak azt néztem, hogyan mosolygok. Pontosabban inkább azt, hogyan nem.
Láthatatlan fogszabályozás előtt - A fogaim korábban is ilyenek voltak
Harmincnyolc éves vagyok, és természetesen nem azon a reggelen rendeződtek át váratlanul a fogaim. Az elülsők mindig is torlódtak picit: az egyik egy kicsit előrébb állt, a mellette lévő pedig mintha egész életében próbált volna elbújni mögötte.
Tudtam róla, de addig a pontig nem zavart különösebben.
Fiatalabb koromban volt fontosabb dolgom is. Vizsgák, első munkahely, költözések, kapcsolatok, határidők. Később jött a karrier, a lakás, a mindennapok szervezése, és az a különleges felnőttkori képesség, hogy egyszerre legalább tizenkét dolog miatt tudtam aggódni.
A fogaim nem kerültek fel a sürgős feladatok listájára.
Nem fájtak. Tudtam velük enni. Mások sem tették szóvá őket. Különben is, rengeteg embernek nem teljesen szabályos a fogsora.
Csak közben kialakult néhány apró szokásom.
Fotózáskor kicsit összezártam a számat. Ha nevettem, néha automatikusan az arcom elé emeltem a kezem. Csoportképeken szerettem enyhén oldalra fordulni, mert valamiért meg voltam győződve róla, hogy a bal profilom nemcsak előnyösebb, hanem diplomatikusan kezeli a fogaim helyzetét is.
Ezeket nem tekintettem problémának. Egyszerűen csak azt hittem: Én így mosolygok.
A videón viszont megláttam, mennyire tudatosan kontrollálom az arcomat.
Amikor elmosolyodtam, szinte azonnal vissza is fogtam magam. Mintha a mosolyomnak lenne egy láthatatlan hangerőszabályzója, amit sosem engedek teljesen maximumra.
Más valószínűleg ebből semmit nem vett észre.
Én viszont onnantól kezdve csak ezt láttam.
Tényleg rosszabb lett a mosolyom?
Természetesen aznap este elkövettem azt a hibát, amit minden józan ember elkövet, amikor valami elkezdi zavarni a külsején: elővettem az összes régi fényképemet.
Egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy biztosan csak rossz volt a kameraállás. Aztán találtam családi fotókat, nyaraláson készült képeket és néhány céges rendezvényen készült felvételt is.
Szinte mindegyiken ugyanazt csináltam.
Zárt szájjal mosolyogtam, vagy úgy fordítottam a fejem, hogy kevésbé látszódjanak az elülső fogaim.
Ekkor kezdtem azon gondolkodni, vajon a fogsorom változott-e meg, vagy egyszerűen én kezdtem másképp nézni magamra.
Valószínűleg mindkettőben volt valamennyi igazság.
A fogak helyzete felnőttkorban sem feltétlenül marad teljesen változatlan. Én pedig az utóbbi években sokkal több videóhíváson, fényképen és prezentációban láttam viszont magam, mint korábban. A laptop kamerája ráadásul különleges tehetséggel mutatja meg azt, amit egyébként nem szeretnénk hosszasan elemezni.
A harmincas éveim közepére közben az is kialakult bennem, hogy mit szeretek.
Tudtam, milyen ruhákban érzem jól magam. Megtaláltam a hajszínt, amelyet három hét után sem akarok azonnal megváltoztatni. Már nem vettem meg egy cipőt csak azért, mert le volt árazva, miközben pontosan tudtam, hogy tíz perc után fáj benne a lábam.
Egyre több döntésem szólt arról, hogy mi illik hozzám. Mi az, ami az én komfortom.
A mosolyommal kapcsolatban mégis ugyanazt mondogattam magamnak, mint tíz vagy tizenöt évvel korábban:
„Jó ez így.”
Csakhogy egyre kevésbé éreztem jónak.
Nem tökéletes mosolyt akartam
Fontos, hogy nem egyik napról a másikra kezdtem hollywoodi mosolyról álmodozni.
Nem akartam teljesen új arcot. Nem szerettem volna úgy kinézni, mintha egy túl erős filterrel retusált fotó lennék a valóságban. Azt sem vártam, hogy néhány szabályosabb fog majd megoldja az összes problémámat, beleértve a hétfő reggeleket és az olvasatlan e-mailek számát.
Egyszerűen csak szerettem volna nem gondolni a fogaimra minden alkalommal, amikor fénykép készül rólam.
Szerettem volna nevetés közben nem automatikusan a szám elé tenni a kezem.
És jó lett volna úgy visszanézni egy videót, hogy valóban arra figyelek, amit mondok, nem pedig arra, hogy melyik másodpercben látszik legjobban az egyik elfordult fogam.
Ekkor merült fel bennem először komolyabban a felnőttkori fogszabályozás gondolata.
A következő gondolatom természetesen az volt:
„Ennyi idősen?”
A láthatatlan fogszabályozás hiúság vagy teljesen természetes igény?
Ezt a kérdést meglepően sokáig forgattam magamban.
Vajon hiúság, ha 35 felett zavarni kezd a mosolyom? Nem kellene inkább elfogadnom magam olyannak, amilyen vagyok? Nem túlzás-e fogszabályozásban gondolkodni, amikor a fogaim alapvetően ellátják a feladatukat?
Aztán rájöttem, hogy valamiért a mosolyommal kapcsolatban sokkal szigorúbb vagyok magamhoz, mint az élet más területein.
Ha kényelmetlen a cipőm, lecserélem. Ha nem érzem jól magam a frizurámmal, változtatok rajta. Ha fáj a hátam, nem az önelfogadást kezdem gyakorolni, hanem megpróbálom kideríteni, mi okozza.
Miért lenne más a mosolyom?
Ráadásul nálam a kérdés nem kizárólag az esztétikáról szólt. A torlódott részeket nehezebb volt alaposan megtisztítani. Bizonyos fogközökhöz fogselyemmel is nehezen fértem hozzá, és ezeken a területeken gyorsabban jelent meg elszíneződés vagy fogkő.
Ezt korábban egyszerű adottságnak tekintettem.
Addigra azonban már nemcsak azt szerettem volna tudni, hogyan nézhetne ki szabályosabban a mosolyom. Az is érdekelt, hogy a fogak rendezése megkönnyíthetné-e hosszú távon a tisztításukat.
A kérdés tehát lassan megváltozott.
Már nem azt kérdeztem magamtól, hogy elég rosszak-e a fogaim ahhoz, hogy foglalkozzak velük.
Hanem azt, hogy miért kellene megvárnom, amíg még jobban zavarnak.
Az első keresés
Néhány nappal később egy esti videóhívás után leültem a kanapéra, és beírtam a telefonom keresőjébe:
„láthatatlan fogszabályozás 35 felett”
Nem tudtam még, hogy valóban belevágok-e.
Nem ismertem a kezelés pontos menetét, nem tudtam, mennyi ideig tart, mennyire látszanak a sínek, vagy hogyan lehet őket összeegyeztetni a munkával és a mindennapi étkezésekkel.
Őszintén szólva ekkor még attól is tartottam, hogy egy fogszabályozó konzultáción majd megpróbálnak öt perc alatt meggyőzni arról, hogy azonnal kezdjem el a kezelést.
Egy dolgot viszont már biztosan tudtam.
Nem szerettem volna tovább úgy tenni, mintha egyáltalán nem zavarna a mosolyom.
Nem döntést akartam hozni.
Egyelőre csak választ szerettem volna kapni arra, hogy milyen lehetőségeim vannak.
A telefonom képernyőjén egymás után jelentek meg a felnőttkori fogszabályozásról szóló találatok. Megnyitottam az első oldalt, majd a másodikat. Tíz perccel később már olyan kifejezéseket olvastam, amelyekről addig azt sem tudtam, hogy léteznek.
És ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy a láthatatlan síneknél sokkal jobban aggaszt majd valami más: